Power of Love

 

Végzetes baleset

1.fejezet

Tsukishima Kilari vagyok, 14 éves, a Muranishi ügynökség felfedezettje... ezek szerint már egy éve?!

Éppen ezen gondolkoztam, a párkányon könyökölve. Kávé mellettem ült. A kilátás elképesztő volt. Hatalmas körteraszon álltunk, egy felhőkarcoló 51. emeletén. Úgy éreztem, egész Japánt látom... tudom, hogy ez képtelenség, de akkor is.

- Kilari? - hallottam magam mögül egy barátságos fiúhangot.

Megfordultam. Seiji és Hiroto jött felém a teremből, ahol az ünnepséget tartották. A szívem gyorsabban kezdett verni.

- Boldog debütálásnapot! - mondta Seiji, és felém nyújtotta az egyik pohár pezsgőt.

- Köszönöm! Az első... - tűnődtem, miközben átvettem a poharat. - ...nektek milyen volt?

- Érdekes. Hiro az összes puncsot magára öntötte és...

- Seiji! Mintha elfelejtetted volna, hogy ki lökött meg akkor! - Hiroto paprikapiros volt a méregtől. Ezen kuncognom kellett. Annyira jellemző rá! - Te voltál! - felém fordult. - Te meg min nevetsz?!

- Semmin! - válaszoltam gyorsan, és elfordultam, nehogy kitörjön belőlem a nevetés. A hátam mögött a fiúk tovább vitatkoztak. Ez abból állt, hogy Hiroto kiabált, Seiji pedig nevetett és próbálta lecsillapítani. Tudtam, hogy két perc kell nekik, aztán Hiroto megnyugszik. Így is volt.

- Gratulálok. - szólalt meg Hiroto. Aztán folytatta: - De nehogy elengedd magad! Ezután még keményebb lesz a munka!

- Tudom - sóhajtottam. - De ez nem azt jelenti, hogy elmegy tőle a kedvem! - mosolyodtam el és ránéztem Hirotora, aki erre kissé elpirult. Én is. Ez egy kis reményt adott, hogy talán megkönnyíti a dolgomat. Ugyanis elhatároztam, hogy ma elmondom neki... Kávéval erre jutottunk tegnap este a szobámban.

 

Tegnap este

- Nem is tudom, Kávé... nem is tudom... - bizonytalankodtam.

- Nya nyah! - biztatott a cicám.

- De Hiroto olyan változó... és mi van, ha begurul, és ledob onnan?!

- Nyaah! - nyávogta Kávé, és hitetlenkedve nézett rám.

- Igazad van, Hiroto nem olyan. Nem dobna le. - kissé idiótának éreztem magam. - És mi van, ha visszautasít? Akkor mit tegyek?

- Nyaa.

- Fogadjam el, és lépjek tovább? De én, ha fiúra gondolok, csak őt látom! Nem tudnám elfelejteni...

- Nyah! - makacsolta meg magát a cicám.

- Igazad van. Akkor tovább lépnék. De hát reméljük a legjobbakat, ugye, Kávé?

- Nyaa! - helyeselt.

- Akkor... holnap.

- Nya nya.

- Nekem mondod? Mindjárt elájulok, olyan éhes vagyok! Gyere, menjünk enni...

 

Seijinek csörgött a mobilja.

- Hiwatari Seiji, tessék. Főnök? Persze, megyek. - letette, majd hozzánk fordult. - Be kell mennem, az új filmemről kérdeznek.

Ezzel bement.

Hát igen, az új film, amiben Seiji a főszereplő. Úgy örült neki. Mi is örültünk. Seiji nem őstehetség, de keményen dolgozik, úgyhoyg úgy néz ki, összejön neki.

Várjunk csak... ha Seji most bemegy, akkor én itt maradok Hirotoval... még várni akartam egy kicsit! Én... én...

- Kilari! KILARI!!!

Felriadtam, és azt vettem észre, hogy Hiroto kiabál velem, Kávé pánikszerűen nyávog, én pedig fulladozom a félrenyelt pezsgőtől, és összevissza tántorgok.

Hiroto odaugrott, és erősen megfogta a karomat. Elkezdte ütögetni a hátamat. Egy kicsivel jobb lett.

- Köszi! - suttogtam erőtlenül és a veszéllyel nem törődve, leültem a párkányra.  Nem ilyen körülmények közt képzeltem el a dolgot... de mindegy. Most vagyunk kettesben.

- Hiroto... - kezdtem, de ekkor megszédültem, és elkezdtem hátrafelé dőlni. Hiroto visszarántott, de ez a rántás olyan erősre sikeredett, hogy mindketten a földön kötöttünk ki. Hiroto alattam feküdt, és természetesen rögtön elkezdett ordibálni:

- Te IDIÓTA!!! Hogy képzelted ezt? Mi van, ha nem kaplak el?!! És ha...

- De elkaptál! - vágtam közbe. Nehéz így szerelmet vallani, amikor az illető kiabál veled. - És köszönöm.

Hiroto láthatóan meglepődött, ugyanis ilyenkor azt szoktam mondani, hogy milyen gonosz, és általában nem szoktam semmit megköszönni.

- Hát nincs mit. - mondta pirulva, és el akarta fordítani a fejét, de én gyengéden megfogtam az arcát,és a sajátom felé fordítottam. Hiroto, ha eddig vörös volt, akkor most már égett az arca.

- Kilari, mi a...

- Hiroto! Én...

Nem jutottam tovább a mondatban. Néztem a gyönyörű barna szemeket, a sötét borzas hajat, mindent Hiroto arcán, amikor hirtelen erős ütést éreztem a tarkómon. Éreztem, hogy a fejem előre bicsaklik... mi történt? Nem tudtam, és nem is érdekelt. Halálfélelmem lett, annyira fájt az ütés. És mi van, ha most meghalok? Ha Hiroto nem tudja meg, hogy szeretem? Ezért összeszedtem az összes erőmet, és mielőtt eszméletemet vesztettem volna, kipréseltem magamból:

Szeretlek... - suttogtam megsebzetten, és összeestem.

 

Sok(k)

2.fejezet

 

Azt hittem, hogy az esés fájni fog. De nem fájt. Már nem.

Érdekes volt lebegni a semmiben. Nem olyan volt, mikor álmodik az ember. Inkább, mikor még nem alszik, de nincs is ébren. Olyan érzés. Nem fájt, de ha lehet így fogalmazni, unalmas volt. Valami azt súgta, hogy jobb lenne, ha álmodnék valamit, és még jobb lenne, ha felébrednék. Na, ez is érdekes. Tudtam, hogy ez egy nem szokványos állapot. De, mit keresek a kosárpályán? És miért a pályán fekszem? Nem látják, hogy itt vagyok? Nem, játszanak tovább. Au. Most rajtam pattogtatják a kosárlabdát... ez fáj, ez fáj...

- Ez fáj! - kiáltottam volna fel. De csak suttogni tudtam.

- Úristen! - hallottam egy sikoltást, majd az ajtócsapódást. Több hangot, fiúét, lányét... ki akartam nyitni a szememet, de nem ment.

- A szemem... a szemem... - suttogtam erőtlenül. De úgy tűnt, senki sem figyel rám. Viszont a mellkasomnál vízcseppeket éreztem, mintha esne az eső. De az nem lehet, igaz?

Először őt hallottam meg. Hirotot. Közel volt. Talán a vízcseppek nem is vízcseppek nem is vízcseppek, hanem... könnyek. A hangja sem stimmelt. Beszélt valakivel, de a hangja elcsuklott. Sírt. Ez megrázott. Ő sosem sírt. Úgy értem, sosem sírt szomorúság miatt. Egyszer láttam könnyeket a szemében. Amikor az egyik filmemet nézte. De az a meghatottságtól volt. De most... ilyen keservesen sírni... senkit sem hallottam még. Szívszorító volt hallgatni. Be akartam fogni a fülemet, de nem tudtam megmozdítani a karomat. Nem tudtam mit tenni. Nem tudtam kizárni Hiroto megtört hangját. Éreztem, hogy az arcomon könnyek csorognak.

- Nézze csak. Ébren van. - hallottam egy ismeretlen, de megnyugtató hangot.

- Ébren... van? - Hiroto hangjában a reményt véltem felfedezni. Éreztem, hogy fölém hajol. - Kilari? Miért sírsz? - suttogta. - Itt vagy? - szipogott.

- Igen. Te miért sírsz? - kérdeztem még mindig suttogva, szemlecsukva.

- Érted. Azt hittem... - megint sírt. A könnyei rám hullottak.

- Mit hittél? - kérdeztem én is sírva.

- Nem ébredsz fel. De felébredtél... mert egy mázlista vagy! - még csukott szemmel is tudtam, hogy mosolyog.

- Gonosz vagy... - tudtam, hogy ezt akarja hallani. Nekem is jólesett kimondani, főleg azért, mert Hiroto már nem sírt, hanem nevetett. De a könnyeket még mindig éreztem.

- Miért sírsz? - kérdeztem.

- Nem én sírok most, hanem Kávé.

- Kávé? - nem is tudtam, hogy itt van. Aztán elkezdtem érzékelni... valami puha volt a mellkasomon. Ő ugrált arjtam. Ő volt a kosárlabda.

- Kávé?

- Nyahahah... nyaa! - a cicám sírt. Talán még keservesebben, mint az előbb Hiroto. Az pedig nagy szó.

- Kávé, nincs semmi baj... itt vagyok, felébredtem. Mi a baj?

De Kávé csak sírt.

- Talán az, hogy ő okozta a háromhetes kómádat! - hallottam egy ajtócsapódást, majd egy másik fiúhangot. Kávé még hangosabban sírt.

- Seiji?

- Kilari, hát felébredtél.

Seiji hangja is más volt, mint amit megszoktam. Ő mindig úgy beszélt, mintha közben folyamatosan mosolyogna. De most keserű volt a hangja és komor.

- Seiji, miről beszélsz?

- Hiroto jobban tudja...

- Kérem, Seiji... - megint ez az idegen hang. - Tudja, hogy Mr Kazama...

- Attól még én nem tudom olyan jól a történetet.

- Seiji! Ne legyél ilyen! - végre nem csak suttogtam. De a hangom olyan gyenge volt még. - Lenne két kérdésem.

- Csak mondja, Ms Tsukishima!

- Ez az egyik. Ön kicsoda? Tudja, nem tudom kinyitni a szememet. Ez a másik. Miért nem tudok mozogni?

- Nos, úgy vélem, az elsőre könnyebben tudok válaszolni. Dr Iwao Jin vagyok. A másik kérdése... nos. Ezt hosszabban kell elmondanom.

- Amikor Mr Kazama kihívta a mentőket, önt az 51. emeleten találtuk. Mr Kazama elmondása szerint az ön macskája...

- Kávé? - hitetlenkedtem.

...állítólag véletlenül olyan erővel ugrott az ön fejének hátulról, hogy ön összeesett. Mr Kazama szerint a macska őt akarta megtámadni. Azt azonban nem volt hajlandó elmondani a barátja, hogy miért akarta...

- Barátom? - kérdeztem idiótán. Aztán felfogtam, hogy ő olyan barátról beszél... - Nem, nem, ő nem a barátom úgy! Csak egy... közeli ismerősöm.

- Bocsánat. Szóval, Mr Kazama nem hajlandó elmondani, hogy a macska miért akarta őt megtámadni.

- Mondtam már - kezdte rekedten Hiroto - hogy nem vagyok benne biztos, és amíg nem leszek biztos benne, addig nem mondom el.

- Rendben, Mr Kazama. Most tisztázhatja a hölggyel. Tessék.

- Kettesben szeretném.

- Várjon! Nem válaszolt. Miért nem tudok mozogni?

- Nos, Ms Tsukishima, most erősnek kell lennie! - fogta meg a kezemet Dr Jin.

- Értettem.

- Úgy tűnik, a macska a gerincének ugrott neki... és ön lebénult.

- És... mikor fogok tudni újra járni? - kérdeztem aggódva.

- Hát... úgy tűnik... soha.

- Soha? - csuklott el a hangom.

- Persze ez nem biztos! Lehet, hogy fel fog tudni ülni úgy egy fél év múlva...

- Egy fél év? - síkítottam. Legalább a hangom visszajött.

- Kérem! Ne essen pánikba! - Dr Jin kezdett nyugtalan lenni. - Lehet, hogy kerekesszékbe kerül, de...

- Kerekesszék? - kérdeztem zokogva.

- ...attól még élhet teljes életet!

Teljesen összetörtem. Nem is tudom, hogy elaludtam vagy elájultam-e. Csak zuhantam a végtelen sötétségbe - egyre mélyebbre.

 

Fájó búcsú

3. fejezet

 

Amikor felébredtem, már éjszaka volt. Onnan tudtam, hogy semmilyen fényt nem érzékeltem, és mellettem horkolt valaki. Kávé talán? Nem tudtam. De akárki is volt, nem akartam felébreszteni. Inkább sötét gondolataimba mélyedtem...

Lebénultam. Annyira, hogy a szememet se tudom kinyitni. És ezt Kávé tette velem, persze nem szándékosan, de... attól még fáj. Azt hiszem, kissé el fogok távolodni tőle, hogy ne emlékeztessen.

Na és... a munkám? Így nem folytathatom. Azt hiszem, visszavonulok. Éreztem, hogy megint sírok. De csöndben maradtam. Nem akartam felébreszteni azt, aki mellettem aludt.

A barátaimmal sem találkozhatok, hiszen szinte mindegyik sztár... Aoi, Akane, Seiji... még Fubuki és Erina is hiányozni fog.

De, ami a legjobban fájt, az az, hogy Hirotoval sosem fogunk egy párt alkotni. Elvégre ő sztár, folytania kell a fellépéseket, ráadásul nem lehet olyan barátnője, akit folyamatosan pesztrálni kell...

Itt nem bírtam tovább, hangosan felzokogtam. A melletem alvó is felébredt, és megszólalt:

- Kilari, ne sírj! - hallottam egy határozott és nyugodt hangot.

- Kumoi néni? Mit tetszik itt csinálni? - kérdeztem hüppögve.

- Muranishi úrral el kell mennünk dolgozni, de addig nem akartunk, amíg el nem búcsúzhattunk tőled. Mindjárt szólok neki.

- Kumoi néni... új sztárt fog menedzselni?

- Nem örökre. - nagyot sóhajtott. - Kilari! Úgy döntöttünk, nem mehetsz el az ügynökségtől.

- De... - alig tudtam megszólalni a meglepetéstől.

- Mert nélküled tönkremennénk. Ráadásul, mióta velünk vagy, sokkal könnyebb a munka. Szerintem Seiji és Hiroto se tudná elviselni, hogy nem hozzánk tartozol.

- Köszönöm! - tört ki belőlem.

- Kilari, te nekem nagyon fontos vagy. Amíg fel nem épülsz, átveszem Kamától Hikarut. De ha visszajössz, újra munkába állhatsz.

Olyan szép volt, hogy teljesen elfeledkeztem arról, hogy én soha többet nem fogok tudni járni. Újra felzokogtam.

- Kilari, mi a baj?

- Én soha többet nem fogok tudni járni! Így nem folytathatom a munkámat!

- Kilari! Mit hallok? Nem fogsz tudni? De igenis fogsz! Csak akarnod kell! Kilari, most mondok neked valamit, amit a gyógyulásod alatt mindig tarts szem előtt. Ne veszítsd el önmagadat!

- Ezt nem értem... - susogtam.

- Majd megérted, amikor itt lesz az ideje. Hidd el nekem. - simított végig hűvös kezével az arcomon. Ez megnyugtatott.

- Köszönöm, Kumoi néni. Ön nélkül sosem sikerült volna. Ha majd visszatérek, mert vissza fogok térni így vagy úgy, ön lesz az, aki először megtudja. Adok magamnak másfél évet, aztán legalább egy koncert erejéig visszatérek a show bussiness-be.

- Köszönöm, Kilari. Remélem, sikerrel jársz. Most hívom Muranishi urat, elbúcsúzik tőled, aztán visszamegyünk az ügynökséghez.

- Rendben.

- Ja! És Kilari... Seiji azt üzeni, muszáj volt hazamennie, de majd jön, és meg fog látogatni.

- Kumoi néni! Hiroto... gondolom, hazament. A tesvéreihez.

- Nem, Kilari. Szerencsére az édesanyjuk hazajött. Pont a baleset napján. Úgyhogy Hiroto itt maradt, mert veled akar lenni.

Sóhajtottam, majd sírva fakadtam.

- Tényleg igaza van. Mázlista vagyok.

- Akkor... mindjárt visszajövök Muranishival. Jó? - kérdezte Kumoi néni tétovázva.

- Persze, jöjjön csak... - szipogtam.

A búcsúzkodás fájdalmas volt. Egyrészt, mert nem láthattam őket, de leginkább azért, mert úgy éreztem, a karrierem válik semmivé azzal, hogy elmennek.

Muranishi úr is zokogott egy sort, és csak ennyit mondott nekem:

- Kilari, kérlek... légy erős!

- Az leszek! - és megszorította a kezemet.

- Kilari... figyelj csak, Hikaruval majd jövünk, és meglátogatunk, és valószínűleg Aoi is jön, meg Akane, és Tina Carter meg a GEPS is... - sorolta Kumoi néni.

- Rendben... várom őket. Köszönöm. - fájdalmas volt hallani ezt a sok nevet. Még Tina is eljön New Yorkból.

- És ne feledd, mit mondtam. Maradj önmagad! - már Kumoi néni is sírt.

- Rendben. Köszönöm. Adják át üdvözletemet az egész cégnek! Köszönök mindent, amit értem tettek.

- Nincs mit. Hiányozni fogsz, Kilari.

- Nekem is önök. Viszontlátásra. - tartottam magam, ne akartam előttük sírni.

- Szia. Sok szerencsét.

Az ajtócsapódás után sokáig hallgattam. Aztán kitörtem, és sikítottam, amíg csak be nem rekedtem, és a nővérek le nem nyugtattak.

 

Siker

4.fejezet

 

Végül reggel elaludtam. Kimerültem a sok sírástól. Mikor később felébredtem, éreztem, hogy valaki fogja a kezemet. Észrevette, hogy felébredtem.

- Kilari? - hallottam a legszebb hangot, amely most nekem létezik.

- Hiroto... köszönöm.

Úgy hallottam, Hiroto meglepődött.

- Ugyan mit?

- Itt maradtál. Velem.

- Ja. - tudtam, hogy lángol az arca. Picit elmosolyodtam. Napok óta először.

Hirotot érdekelte, mi olyan vicces:

- Mi az?

- Biztos, hogy elpirultál. - válaszoltam mosolyogva.

- Ismersz. - nevette el magát, de aztán komolyan azt mondta:

- Kilari, nekem te fontos vagy.

Hoppá. Hát, ilyet se lehet sokszor hallani Hirototól.

- Nekem is te.

- És... amikor összeestél - itt elcsuklott a hangja. - mondtál valamit, amiben nem vagyok biztos. Azt hiszem, csak félrehallottam, de...

- Igen. Szeretlek. Ez van. - mondtam a legerősebb hangon, amit most produkálni tudtam. - De ne érezd úgy, hogy ez ideköt. Nem kell ugyanúgy érezned. Sajnálom, hogy ez történt. Hogy így kell elmondanom.

Hallottam, hogy Hiroto zihál, de nem törődtem vele:

- Hiroto, te el sem tudod képzelni, milyen érzelmi hullámaim vannak veled kapcsolatban. Amikor először találkoztunk, te voltál nekem a gonosz fiú. Mert én akkor - nem tagadom - Seijit szerettem. Legalábbis nagyon tetszett. De te mindig segítettél nekem. És mindig ösztönöztél. Emlékszel, amikor elmenekültünk a fotósok elől, és a tengerparton kötöttünk ki?

- Igen... - Hirotot kábának hallottam. De most ez nem érdekelt.

- Ott jöttem rá. Ott vallottam be magamnak. Tudtam, hogy az érzelmeimet nem fogod viszonozni.

Sóhajtottam. Jó volt ezeket a dolgokat elmondani.

- Kilari, én...

- Várj még. Még van egy dolog, amit muszáj elmondanom neked. Ne remegj! - éreztem, hogy a keze reszket. - A Szerelmes Tüzijáték rólad szól. Hiszen a szívemben a tüzijáték a szerelem, de nem adhattam neked oda, mert nem viszonoztad. De most... zavart vagyok. Mit érzel te?

- Én - a hangja rekedt volt - is szeretlek.

Azt hiszem, nem tudom pontosan, mi történt. De azt tudom, hogy a szavaknak gyógyító ereje van. Egyszer csak éreztem, hogy a szemhéjam és a jobb karom - az, amelyike fogta - nem nehéz. Lassan kinyitottam a szemem. Nem fájt. Rögtön tisztán láttam mindent. Egy pillantást vetettem a kórteremre, de aztán csak Hirotot láttam. Ugyanolyan volt, mint egy hónappal ezelőtt. Jó volt látni őt. Jó volt látni. Óvatosan megmozgattam a takaró alatt a karomat. Úgy tűnt, tökéletesen működk.

Még nem vette észre a szememet, sem a karomat, mert az ablakot nézte. Úgy döntöttem, meglepem. Amikor láttam, hogy felém fordul, gyorsan visszacsuktam a szememet. Jó, hogy fel tudtam mérni, pontosan hol van az arca, mert így nem vakon tapogatóztam, hanem rögtön megtaláltam. Megfogtam az arcát. Hallottam, hogy elakad a lélegzete. Megfogta a kezemet. Kinyitottam a szememet. Hiroto arca boldogságot tükrözött. Lassan magamhoz húztam az arcát. Láttam, hogy a szemében könnyek vannak. Én már sírtam, de nem a szomorúságtól. A megkönnyebüléstől.

- Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy az igazi csókomat hagyjam meg a szerelmemnek? - bólintott, és kicsordultak a könnyei. - Te vagy az. - ezt már suttogva mondtam.

Elmosolyodott, és rányomta az ajkát az enyémre. Hosszú, édes csók volt. Az első csókom! Örültem, hogy nem másé lett.

Elhúzódott. Ő is könnyezett. Én már zokogtam a boldogságtól. Azt hiszem, annyit egész életemben nem sírtam ennyit, mint ebben a néhány napban. De nem baj. A boldog könny jobb, mint a szomorú. A szabad kezemmel átkaroltam a nyakát, és megöleltem.

- Szólok Dr Jinnek. - szólalt meg hirtelen, és felállt.

- Jó - szipogtam.

Boldog voltam. Már nem sírtam. Nevettem. Jó érzés volt.

Hangokat hallottam a folyosóról, majd berontott az ajtón egy középkorú, alacsony doktor, akiről feltételeztem, hogy Dr Jin, nyomában a nővérek hadával.

- Ms Tsukishima! Igaz? - kérdezte Dr Jin izgatottan, de hát már láthatta, ugyanis nyitott szemmel és integetve válaszoltam:

- Teljes mértékben. Látja?

- Igen... igen, ez fantasztikus. - mondta a doktor inkább magának, mint nekem, miközben a nővérek a tűket rendezgették rajtam. - Ilyen hamar... mi történhetett?

- Azt hiszem, én sejtem - szólaltam meg csendesen. - Ő csinálta. - mutattam a sarokban álldogáló Hirotora, aki erre a kijelentésemre elkerekedett szemekkel nézett rám.

- Hogy érti? - kérdezte Dr Jin, Hirotot méregetve.

- Szavakkal tette. Szeretet. Ez kellett nekem. Azt hiszem, nem volt véletlen, hogy pont azokra a szavakra szabadult fel a szemem és a karom. Nem lehet véletlen.

- Tényleg nem tudom, Ms Tsukishima. Ilyenre nem volt mégpélda. De azt hiszem, ha ilyen tempóban fog gyógyulni, akkor egy fél év múlva már fel fog állni.

Boldogan mosolyogtam megmentőmre, Hirotora. Ha ez így lesz, akkor egy élet is kevés lesz ahhoz, hogy megháláljam neki. Mindenesetre a remény elpusztította a gazként benövő keserűséget.

 

Látogatók

5. fejezet

 

A következő egy hónap azzal telt, hogy jöttek a barátaim, sírtak, aztán meg örültek, végül pedig gratuláltak.

A sírás általában azért volt, mert ez történt velem. Az öröm azért, mert a kezem és a szemem már nem béna. A gratulációkat pedig nagyrészt Hiroto kapta, amiért segít nekem. Tudom, milyen nehéz neki, hetente kétszer hazalátogat az édesanyjához és a testvéreihez. Mindig győzködtem, hogy menjen haza, ne pesztráljon, de nagyon makacs. A mellettem lévő kórteremben alszik.

Először Seiji jött meg. Láttam, hogy nincs rendben valami vele. A szeme karikás lett, és sovány volt. Amikor ezt megemlítettem, nem volt túl barátságos a válasza:

- Hozzád képest virulok. Néztél tükörbe mostanában?

- Seiji... - Hiroto halkan rászólt.

Seiji kedvesebben folytatta:

- Bocs. Csak megszoktam, hogy mindig kipirult vagy és sokat eszel.

- Enni most is sokat eszem! - mondtam felháborodva. - Csak a sok gyógyszer elveszi az energiáimat.

- Ja. Értem.

- Hiroto, kérlek, menj ki egy kicsit - fordultam az említetthez.

- Miért? - kérdezte gyanakodva.

Sóhajtottam egy nagyot. Hiroto még mindig nem hitte el teljesen, hogy nem érzek semmit Seiji iránt.

- Hiroto, nyugi. Csak meg akarok Seijivel valamit beszélni.

- Rendben.

Kiment.

- Seiji, figyelj... - azonban az arckifejezése láttán elhallgattam. Azt hiszem, ilyen az, amikor valami ismeretlen fojtogatja az embert.

Az ismeretlen Seijinek a magány. Sosem volt egyedül, Hirotoval mindent együtt csináltak, amíg... hát, amíg Hiroto össze nem jött velem. Azóta a SHIPS aktivitása lelassult, mert Hiroto bejelentette, hogy kevesebb munkát vállalnak. És a fellépéseket, munkákat Seijinek egyedül kellett intéznie vagy lemondania.

- Bocsánat. Csak elgondolkodtam - kapott észbe hirtelen.

- Semmi baj. Szóval Seiji... ne érezd úgy, hogy Hiroto nem foglalkozik a SHIPS-el. Csak... jött ez a baleset, és én nem így akartam elmondani neki, de azt hittem, nem fogom tudni elmondani neki és...

- Megértem, Kilari. Nem direkt bénultál le, gondolom - és egy picit elmosolyodott.

- Köszi, hogy megérted!

- Nem tesz semmit. Most vissza kell mennem dolgozni. Maj még jövök látogatni, jó?

- Oké! - picit jobban éreztem magam. Seiji nem tűnt már olyan komornak.

Két nappal Seiji látogatása után jött Kumoi néni Hikaruval. Folytatták a szokásos menetrendet: sírtak, örültek, gratuláltak.

- Ha majd újra tudsz énekelni, akkor összeállhatnánk egy koncert erejéig - javasolta Hikaru, miközben Kumoi néni Hirotoval beszélt a fellépésekről.

- Énekelni most is tudok! - vágtam ki büszkén. - Igaz, még csak tegnap óta, de szerintem ugyanolyan a hangom, mint volt.

- Hadd lássuk! Futari wan NS? - kérdezte Hikaru.

- Csakis - nevettem el magam. Majd komolyabban folytattam: - Kérlek, fogd meg a kezem... csak úgy fog menni. Színpadon is mindig úgy énekeltünk.

- Tényleg! - képedt el Hikaru. - Kezdd te!

- Rendben.

A dal tökéletesen ment. A végére már Dr Jin is bejött a nővérekkel, és megtapsoltak minket.

- Hát igen - mondta a doktor. - Mióta Ms Tsukishima tud énekelni, sokkal jobban tud dolgozni a szervezet. Megtudhatnám a hölgy nevét? - fordult Hikaruhoz.

- Ööö... Mizuki Hikaru vagyok.

- Nagyon örvendek, Ms Mizuki! Nos, megkérhetem, hogy gyakrabban jöjjön? Ahogy elnézem, Ms Thukishima még jobban élvezi, ha duettezhet.

- Ez így van! - mosolyogtam Hikarura.

Hikaru tétovázva nézett Kumoi nénire.

- Ha ez segít, akkor megoldható.

- Remek! Pompás! - örvendezett Dr Jin. - Bocsánat, hölgyeim, Mr Kazama, most mennem kell. Este még jövök a vizit miatt.

Tehát Hikaru dalterápiát tart nekem. Azokon a napokon jön, amikor Hiroto nincs itt, tehát hetente kétszer. Azt mondja, neki ez nem teher, de azért én látom a karikákat a szeme alatt, ezért ezen a héten nem jön. Megmondtam Kumoi néninek, hogy ezen a héten két látogatóm is lesz, majd akkor jönnek, amikor Hiroto nincs itt, és Hikarunak jönnie kellene. Így most Hikaru "szabadságon" van.

Akane is jött.

- Kilari, az egész Higashiyama ügynökség jön délután, de én hamarabb akartam.

Igazából nem bántam. A Higashiyamásoktól csak Akanéval nem rivalizálok.

- Nekem már az is nagyon jólesik, hogy te eljöttél.

Így hát az egész délelőttöt elbeszélgettük Akanéval. Meséltem neki Hirotoról, hogy mennyit segít, és Dr Jinről, meg Seijiről, hogy neki is mennyi dolga van a filmjével. Ebéd után megjöttek a Higashiyamások: Fubuki, Anakawa, Kanagatawa és Ms Higashiyama. Először Anakawa jött be. Az volt a sejtésem, hogy nem tud Hirotoval való kapcsolatomról, mert meglepően barátságosan üdvözölt:

- Kilari! Te szegény! De legalább a karod és a szemed működik! Mikor történt a javulás?

Ekkor jobbnak éreztem csengetni egy nővérért, hogy az szükség esetén megvédjen. Amikor az megérkezett, halkan megsúgtam neki a problémát. Kuncogott, de azért itt maradt. Én pedig elmondtam Anakawának a történetet. Ahogy sejtettem: nekem akart esni a végén, de a nővér megvédett. Kiterelte a dühöngő Anakawát, és behívta Fubukit. Úgy tűnt, Fubuki tud már a nagy szerelemről, mert távolságtartó volt. De azért korrekt.

- Látom, nem tudsz mozogni. Meddig? - szegezte nekem.

- Ööö... folyamatosan javul. Dr Jin szerint, ha így haladunk, egy év múlva már fel tudok kelni.

Fubuki áthatóan nézett rám - zavarba is jöttem - aztán elvigyorodott.

- Hát, sajnálatos. Mielébb gyógyulj meg.

De a következő mondatáért még hálásabb voltam:

- Vigyázz Hirotora. Sokan el akarják majd venni tőled.

Ezután kiment. Megkértem, hogy adja át üdvözletem Ms Higashiyamának és Kinagatawának.

- Add át személyesen. Ők is bejönnek.

Így volt.

- Nos, Tsukishima Kilari - kezdte Ms Higashiyama. - úgy látom, egy ideig ágyba kényszerülsz.

- Így van.

- Sajnálatos - elképesztő, mennyire hasonló a szókincsük Fubukival. Ezért értik meg egymást ilyen jól.

- Ms Higashiyama! - szóltam hirtelen. - Kérem... legalább ebben az egy évben... ne versengjen ilyen nyíltan az ügynökségemmel. Egy évig.

Ms Higashiyama láthatóan meglepődött kérésemen. De hamar összeszedte magát:

- Ugyan miért ne? - kérdezte fölényesen.

- Mert megkértem. Mert - így van - gyengék vagyunk.

- Miért? - kérdezte ismét.

Mert az emberek tesznek dolgokat. Jót és rosszat tudatosan és tudatlanul. Arra kérem, hogy legyen könyörületes...

És itt jött az adu ász:

- ...azzal, akit szeret.

Természetesen Muranishi úrra gondoltam. Ms Higashiyama is rá gondolt. Látszott rajta, hogy nem érzi magát olyan magasan már.

Bólintott.

- Köszönöm. És kérem, küldje be Aknét!

Újra bólintott.

Akane, mikor bejött, és megölelt - már amennyire tudott, mert ugye még nem tudtam felülni -, azt mondta:

- Üdvözlöm a SHIPS-et és Hikarut. És az ügynökségedet. Ja, és gratulálok Hirotonak. Kint Dr Jin elmesélte.

- Hát igen. Neki köszönhetem a javulást. És átadom. Köszönöm a látogatást, Akane!

- Nem tesz semmit. Még jövök, ha Ms Higashiyama megengedi.

- Reméljük, meg fogja. Szia, Akane!

Jó volt Akanéval beszélgetni. Olyanokat tudtam meg, amiket mástól nem a Higashiyamáról. Például, hogy Catherine krokodil kezd engedetlenné válni, ezért aztán Ms Higashiyama sem tud annyi időt fordítani a sztárjaira.

Szóval, nekem a beszélgetés nekem majdnem olyan, mint az éneklés.

Tina és a GEPS is  bebizonyította.

- Hello, Kilari! - köszöntek a fiúk. - Nem vagy valami jó színben - tette hozzá Prince.

- GEPS! Jó titeket látni! - örültem meg nekik. - Tinát hol hagytátok?

- Kint van - tájékoztatott Gates. - Azt mondta, mérjük fel a terepet és téged, mennyire vagy súlyos állapotban. De hát messze jobb az állapotod, mint ahogy Tina elképzelte, úgyhogy... TIIIINAAA!

- Gates, ne kiabálj, ez egy kórház! - rontott be az ajtón a megszólított. Majd rám nézett. Én vissza rá. És kitört belőlünk a zokogás.

- Tina! - hüppögtem, miközben ő odarogyott az ágyamra, és megölelt.

- Jaj, Kilari... úgy aggódtam! - Tina inkább a megkönnyebüléstől, mint a szomorúságtól sírt, de akkor is...

- Na tessék... évek óta nem találkoztak, és most, amikor megteszik, mit csinálnak? Bőgnek - méltatlankodott Prince.

- Jaj már, Prince! - szólt rá Tina mosolyogva. - Csak örülök, hogy Kilari jól van, mármint önmagához képest.

- Tina, úgy örülök! Ilyen messzire eljöttél miattam?

- Igen. A világ körüli turné első állomása Japán, de csak a jövő héten kellett volna jönnünk. De kikönyörögtük a fiúkkal, hogy hamarabb láthassunk.

- És... hogyan tudtad meg? Nem hoztuk nyilvánosságra! - csodálkoztam.

- Jól tettétek, rögtön szétszedték volna az ügynökségedet. Honnan? Hát, Kumoi kisasszony értesített minket. Először nem akartam hinni neki, de aztán meggyőzött. De hallom, már javulásnak indult a szemed és a karod!

- Amint látod! - mosolyogtam. - Olyan jó titeket látni!

- Mi is happyk vagyunk! - mondta Gates. - Hogy van a SHIPS? Hiro táncol még?

- Nem igazán, legalábbis hivatalosan nem.

- Óóó, tényleg - mosolygott Tina sokat sejtetően. - Hallom,összejöttél vele!

- Tina! - nézett rá Prince nagy szemekkel. - Ezt nem mondtad el nekünk!

- Így van! - helyeselt Gates felháborodottan. - Nem szóltál!

- Bocs fiúk! - kuncogott Tina.

Aztán már komolyabban kérdezte:

- És Seiji? Ő hogy van?

Nehéz téma.

- Nézd, most rengeteg felelősség terheli a vállát. Hiroto főleg velem foglalkozik, ő meg most kapott egy főszerepet, és a fellépéseket is ő szervezi vagy mondja le. Szóval nem a régi.

- Szegény - sajnálkozott Tina, és látszott rajta, hogy komolyan gondolja.

És akkor bevillant. Hiszen Tinának tetszik Seiji!

- Tina! Szerintem látogasd meg.

- Hogyan? - nézett rám zavartan.

- Látogasd meg Seijit! Örülni fog neked!

- Azt gondolod?

- Nem gondolom, tudom. - mosolyogtam titokzatosan.

Tinának leesett.

- Kilari! - pirult el hirtelen.

- Lemaradtunk? - kérdezte Gates. Ők addig valami világításról beszéltek.

- N-n-nem - dadogott Tina. - Kérlek, most kicsit kimennétek?

- Lányos dolog? - kérdezett vissza Prince.

- Olyasmi - mosolyogtam rá.

- Oké, már itt sem vagyunk - és kimentek.

- Tina! Seiji mostanában olyan komor. Nem a régi önmaga.Te segíthetsz neki!

- De... Kilari! Én New Yorki vagyok! Ha össze is jön... mennyit lehetnénk együtt?

- Seiji hűséges típus. Követni fog.

- Nem tudom, Kilari...

- De én tudom. Próbáld meg, Tina. Az én kedvemért!

Megadtam neki a Muranishi cég címét.

- Szinte az egész napját ott tölti. Meg fogod találni.

- Rendben Kilari. És köszönöm.

- Ugyan már, Tina! Én köszönöm a látogatást.

- Majd még jövök!

- Engem itt találsz.

- Ezzel ne viccelj! Na, hello.

- Szia, Tina!

És még Aoi is eljött Londonból!

Sírt, aztán beszélgettünk.

- Hogy megy a sorod Londonban?

- Köszönöm, jól. Élvezem a tanítást. Te beszéljünk inkább rólad. Mi lesz így veled? - sóhajtott Aoi.

- Azt mondjuk a médiának, hogy visszavonultam pihenni egy-két évre.

- Addig tart a gyógyulásod?

- Jó esetben...

- Jaj, Kilari! Ez olyan rettenetes.

- Megszoktam. És Hiroto is segít. És a látogatók is.

- Örülök nektek Hirotoval. És gratulálj neki a nevemben! Egyébként hol van?

- Hazaküldtem tegnap, hogy töltsön egy éjszakát otthon. Biztos hiányzik neki a családja. Ma este jön meg.

- Szerencsés vagy ezzel a fiúval. Illetek egymáshoz!

- Köszönöm, Aoi.

- Na - állt fel - Most mennem kell, de még jövök.

- Meddig vagy Japánban?

- Egy hónapig. Nyaralok - mosolygott.

- Remek. Élvezd ki! - mosolyogtam vissza.

- Úgy lesz. És Kilari. Kérlek, tedd meg nekem, hogy ha már jól leszel, és koncertet adsz, akkor értesíts engem is! Meg akarlak nézni.

- Rendben van. Köszönöm a látogatást!

- Ugyan. Üdvözlök mindenkit!

- Átadom. Szia, Aoi!

Kicsit elgondolkodtam.

- Kilari! - lépett be az ajtón Hiroto.

- Szia!

- Hogy vagy? - leült az ágyam szélére és megfogta a nem béna kezemet.

- Köszönöm, jól. De te nem igazán, úgy látom.

A szeme alatt lila karikák, az arca lesoványodott és a szeme vörös volt.

- Sírtál!

- Dehogyis! - tiltakozott, és gyorsan megtörölte a szemét.

- Hiroto! - aggódtam. Mi van, ha családi probléma? - Mi történt? Mondd el.

- Semmi, ami miatt aggódnod kellene.

- De tudnom kell! Muszáj! Nem akarlak így látni.

Megszorítottam a kezét.

- Rendben. Kota hisztizett egy kicsit. Ez minden.

Jaj istenem.

- Kota nem hisztizett. Téged akar, ugye? És te is velük akarsz lenni.

- Nem! - mondta kicsit hangosabban a kelleténél. - Én veled akarok lenni.

- Jólesik. De azt hiszem, velük is kéne foglalkoznod. Menj vissza!

- Még mit nem!

- Hiroto! Ne kínozd magad! Így neked is jobb lesz! Tölts velük... mondjuk még három napot. Foglalkozz velük.

- Kilari! Én nem akarlak itt hagyni!

- És ha megkérlek?

- Nem - makacsolta meg magát. Felállt az ágy széléről. De a szemében könnyek voltak.

Az ablakot nézte.

- Mi lett veled? - néztem rá szomorúan, és könnyezni kezdtem.

- Hogyhogy mi? - kérdezett vissza. Még mindig nem nézett rám.

- Te mindennél előbbre tartottad a családodat. Most meg...

- Téged. Mi ezzel a baj? - fordult felém. A szeme szikrákat szórt.

- Ne veszítsd el önmagadat, Hiroto!

- Mi van?

- Kérlek. Légy a régi Hiroto, aki leordítja a fejem, aki gonoszkodik, és aki energikus.

Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.

- Mi? - suttogott.

- Csak arra kérlek, hogy ne hanyagolj el mindent.

- De...

- Semmi de.  Gyere ide! - fogtam meg a karját.

Odahajolt hozzám, mit sem sejtve. Megcsókoltam. Aztán azt mondtam:

- Elleszek én. Ne aggódj.

- Hát jó... de telefonálok. Minden nap.

- Jó - mosolyogtam rá. Erre elpirult.

- Akkor most megyek. Szeretlek.

- Én is szeretlek. Szia!

 

Arashi rájön

6.fejezet

 

Négy hónap telt el a balesetem óta. A szememen és a jobb karomon kívül még mindig nem tudtam mozgatni magam. De a látogatások ert adtak nekem, és képes voltam a reménykedésre.

De körülbelül két héttel ezelőtt szöget ütött a fejembe valami. Mindenki eljött meglátogatni. Tényleg mindenki. De egy ember, akit pedig gyerekkora óta ismerek, még nem jelentkezett. Arashi. Valami azt súgta, már tud Hirotoval való lapcsolatomról, és nem fogja annyiban hagyni. Ezt az aggodalmamat megosztottam Hirotoval.

- Ugyan már, Kilari! Mégis, mit tehet veled?

- Most nem az az érdekes, hogy velem mit csinál, hanem az, hogy veled!

- Velem? - értetlenkedett.

- Tudod! - nem tudta. - Lánykérés. Ígéretmegszegés. Arashi bűvész, és tud félelmetes dolgokat tenni.

- Én meg tudom védeni magamat.  - jelentette ki nagy magabiztosan.

- Tényleg? És mi van a szúrós tengeri sünökkel? És a csípős medúzákkal? Azokkal hogy harcolsz? - kérdeztem szkeptikusan. - Hiába, itt nem lesz elég a puszta erő. Megelőzést kell alkalmazni.

- Hogyan? - kételkedve nézett rám.

Elmosolyodtam Még jó, hogy a biztonsági őrök a rajongói a SHIPSnek...

- Megkérjük a kórházi biztonságiakat, hogy fokozattan figyeljenek minden látogatóra. Ránk pedig még inkább.

- Szerintem túlspilázod.  - Hiroto túlzásnak tartotta ezt.

Nem spiláztam túl, és nem volt túlzás.

Éppen pihentem, Hiroto pedig mellettem halkan intézte a telefonokat, amikor belépett a szobába egy lila szakállas, öltönyös ember. Rögtön felismertem. Arashinak sosem voltak jók az álcái...

Úgy döntöttem, alvást tettetek.

- Miben segíthetek? - hallottam Hiroto bizonytalan hangját.

- Inkább azt kérdezd, hogy én miben segíthetek! - Arashi színpadias hangja betöltötte a szobát.

- Arashi? Teljesen megőrültél? Nem látod, hogy Kilari alszik?

De édes! Még most is velem foglalkozik.

- Te ne beszélj így az én menyasszonyomról!

Jaj istenem.

- Arashi.  - kezdte nyugodtan Hiroto. - Fogd fel, hogy az egy gyerekes butaság volt! Már megmondtam! - már kiabált. Szerintem, ha nem lettek volna elfoglalva egymással, rájöttek volna, hogy csak színlelek.

- Persze, te végig Kilarira pályáztál! De ő az enyém! - Arashi is ordított.

- Ne érj hozzá!

- Miért, különben mi lesz, te szemét? Hiroto, elfelejtetted, ki a bűvész itt? Hát én!

Nem bírtam tovább, résnyire nyitottam a szemem. Láttam, hogy Arashi csettint egyet. Láttam, hogy Hiroto kitér a polip elől, és Arashinak esik. Arashi sem volt rest, ő is keményen ütlegelte Hirotot. Kezdett elfajulni a dolog. Arashit le kéne állítani. Hiroto magától lenyugszik, de Arashi... meg kell védenem Hirotot, de hogyan? Nem értem el őket, túl messze voltak. Ha fel tudnék ülni, elkapnám Arashi karját. Akkor megbeszélhetnénk. De ezek széttépik egymást!

- Te szemét, letépem a fejedet!

- Előbb én!

Ez komoly. Fel kell ülnöm. Fel kell. Kell... kell... Sikerült!

Éreztem, hogy a törszem felszabadul. Éreztem, hogy felemelkedem az ágyról, felülök, és elkapom Arashi karját.

- Kilari! - nézett rám meglepetten Hiroto, mire Arashi egyik tengeri süne majdnem a fejére esett. De szerencsére elugrott előle... és még mielőtt bármit tehettem volna ellene, Hiroto megcsókolt. Ott Arashi előtt. Ez számára felért egy halálos ítélettel. Ugyanis amikor elhúzódtam Hirototól, megláttam Arashi arcát. Ilyen lehet az, amikor a világ fájdalma kitör az emberből. Látszott, hogy két másodperc, és puszta kézzel darabokra tépi Hirotot. Nem hagyhattam...

- Arashi! - szóltam rá keményen.

Ijesztő arckifejezéssel nézett vissza rám.

- Igen? - kérdezte alig palástolt gyűlölettel.

- Kérlek...

- Mire kérsz? - Arashi hangja megtört volt és mégis indulatos. - Hogy ne tépjem szét azt a szörnyeteget, akit védsz? Hiába.

- De...

- Nem. Kilari, azt mondtad, hogy hozzám jössz! Erre most... összeállsz ezzel!

- Arashi! - kiabáltam most már én is. Ha máshogy nem megy... - Az egy gyerekes butaság volt!

Mintha álomból ébredt volna fel:

- Mi?

- Csak. Egy. Gyerekes. Hülyeség. Volt! - hangsúlyoztam.

- Kilari... te ilyet még sosem mondtál nekem...

- Ugyan már, Arashi. - szólt kozbe Hiroto. - Rajtad kívűl mindenki annak tartja.

- De... de...

- Arashi! Tényleg csak egy gyerekkori butaság volt - mondtam szelíden. - Ideje továbblépni.

- Értettem. - mondta megtörten.

- Köszönöm, Arashi. Gyere ide!

- Hé! - Hiroto kicsit nyugtalan lett.

- Nyugi. - közben megöleltem Arashit. És elsírtam magam. - Nagyon köszönöm, Arashi, hogy megérted. Tudom, hogy nehéz. És nem akarlak elveszíteni. Maradhatunk barátok?

- Még nem tudom. Majd...meglátom.

- Arashi...

- Szia, Kilari. Hiroto. A tiéd.

- Még jó. - mondta kissé fölényesen.

- Hiroto! - néztem rá csúnyán, miközben Arashi kiment.

- Mi van? - kérdezte zavartan.

- Semmi - sóhajtottam. - Most mi lesz?

- Hát... várunk. A javulásra.

- Igen... várok.

- Nem. VárUNK. Együtt. Velem.

Ez olyan megható.

- Köszönöm, Hiroto.

- Veled maradok, bármi is történjék.

Hát... nem egészen így történt.

 

Rövid volt

7. fejezet

 

Az állapotom már öt hónapja nem javult, de már egészen megszoktam ezt az életformát. Ülni már tudok (ez nagy előrelépés), már csak a lábaim nem tudnak mozogni.

Dr Jin is lelkes.

- Még sosem találkoztam senkivel, akinek az állapota ilyen gyorsan javulna! A szerelem csodákra képes!

Általában ilyenkor elpirulok.

Hikaru is nagyon boldog volt, úgyhogy eldöntöttük, hogy megszerkesztjük a Balalaikát két személyre.

- Nagyon jó lett! - lépett be egy kellemes délutánon Hikaru a kórterembe. - Kamának is megmutattam, neki is tetszett. Annyira, hogy meghangszerelte helyettem.

- Fantasztikus vagy, Hikaru!

- Nem, fantasztikusak vagyunk. Mi ketten.

- Miért vagytok olyan fantasztikusak? - hallottam egy (ismét) vidám hangot.

- Seiji! - kiáltottunk fel egyszerre Hikaruval meglepetten. - Te miért...?

- Hallottam, hogy Hiro most nincs itt, és Hikarut is látni akartam.

- Jaj de régen láttalak, Seiji! Hogy vagy? - ölelte meg Hikaru.

- Ami azt illeti, jól. De van még egy dolog, amiért eljöttem. Kilarinak köszönetet kell mondanom.

- De miért? - kérdeztem.

Seiji csak mosolygott, majd kiment. És akivel visszajött, az nem volt más, mint...

- Tina! - Hikaru olyan meglepődött arcot vágott, hogy az már vicces volt. Ha én nem lettem volna ugyanolyan, talán el is nevetem magam.

- Tina... te hogy... miért... - és akkor rájöttem. Hiszen én javasoltam Tinának!

- Kilari! Hikaru! Örülök nektek!

- Mi is... nektek! - mosolyodtam el. - Tina, hát úgy látom - néztem a kezét Seiji derekán - hogy sikerült.

Tina kissé elpirult.

- Hát... igen - vigyorgott szégyenlősen.

- Ez - szólt közbe Hikaru - érthetetlen és nagyon jó, de azt hiszem, én most kimegyek.

- Ömh... - Tina habozott. - Jó, de tőlem akár maradhatsz is.